Az elmúlt néhány évtized nagyon rövid emlékezetű nemzedékeket nevelt.

Nem csak a világ vagy a magyar történelem sorsfordulóiból levonható felettébb hasznos tanulságok vesztek kárba, de ennél sokkal több kár adódik abból, hogy az életünket nagyban befolyásoló közelmúlt gazdasági történései is a szükséges és jövőre mutató tanulságok levonása nélkül vesznek el a feledés homályában. Ékes példával szolgál erre a magyar társadalmat a jólét legcsekélyebb reményétől is hosszú időre megfosztó két devizahiteles-történet. 

Az első történet hazánk jelenkori eladósodásához kapcsolódik. Az el­adósodás 1973-ban kezdődött, és tart szakadatlanul immár négy évtizede. Bár az eladósodottság trendje rövid időre 1982–84-ben, azt köve­tően 1998 és 2002 között kissé megtört, és napjainkban stagnálás állt be, távolról sem mondhatjuk, hogy borítékolható az adósságterhektől történő megszabadulás várható végső ideje. 1973-tól egészen 1997-ig a magyar állam nevében és képviseletében maga a jegybank adósodott el. A kettős könyvvitel szabályait mellőző jegybanki számvitel eredményesen és rekord hosszú ideig leplezte el a tényt, hogy az egyre növekvő államadósságnak a sokat hangoztatott túlfogyasztáshoz vajmi kevés a köze.

Az adósság nem azért nőtt, mert a külvilágtól több teljesítményt vettünk (veszünk) igénybe, mint amennyit mi oda teljesítünk, és a hiányt a hitelek felvételével fedezik. Az adósságnövekedés árfolyamveszteségekből és kamathalmozódásból adódó részét a piacitól távol álló számviteli gyakorlat úgy tüntette el, hogy az árfolyam- és kamatveszteségek miatt sorozatosan szükségessé váló forintleértékelésekből adódó számvitelileg eltüntethetetlen veszteségeket egyszerűen nem jelentette meg a mérlegben, azok egyre növekvő sok milliárdos összegenként, ún. vonal alatti tételként szerepeltek.

Vélhetően a hatalmasra duzzadt rejtett veszteségtömeg ihlette meg végül a jegybank vezetését, hogy hosszú ellenállás után 1987-ben mégis beleegyezett kereskedelmi banki műveletei egy részének a decentralizációjába, az ún. bankreformba. Jó alkalom volt ez arra, hogy a felhalmozott veszteségek egy tekintélyes részét átszármaztassa a három új bankba, ráadásul úgy, hogy az új intézeteket eleve lemondatták a későbbi kereset lehetőségéről.

Az 1973 óta felvett devizahitelekből adódó halmozódó veszteségek utóhatása a kereskedelmi és jegybanki konszolidáció volt, ami felemésztette az államkassza mintegy 25 milliárd dollárját 1995 és ’97 között. Ezzel az összeggel növekedett az államadósság. Mintegy 23 év alatt a devizahitelek – hiszen a korabeli jegybank devizában adósította el az országot – 25 milliárd dollárnyi többlet államadósságként köszöntek vissza. Mód nyílt volna legalább ennek egy részét letudni, ha a frissen konszolidált, állami többségi tulajdonú bankokban éppen a konszolidáció ellentételeként létrejött tekintélyes részvényhányadot a jó gazda gondosságával értékesítették volna, de nem ez történt.

A bevétel köszönőviszonyban sem volt a konszolidációra fordított összegekkel. Megvalósult ezzel a rendszerváltás utáni legnagyobb méretű, mindmáig feltáratlan hűtlen kezelés. A bankprivatizációt követő másfél évtized a hazánkba települt külföldi leánybankok diadalmenetéről szólt, befektetett tőkéjük többszörös megtérüléséről, működésük középpontjába állított tőkemegtérülési mutatóik világrekordokat döntöttek, megszégyenítve a tiltott üzleteket is, de az azokkal kapcsolatos kockázatok nélkül. Kiszemelt üzleti célcsoportjuk maga a magyar állam és annak zsíros hozamú kötvényei, valamint a háztartások és minő csoda, éppen az első devizahiteles sikerre hajazó módon, csak éppen deviza nélkül. Az állam nevében a jegybank valós devizát kapott, és azon vesztett rajt, de a lakossági területen elég volt már a hivatkozás is a devizára, főként a svájci frankra. 
(Találó egybeesés, hogy egykoron az MNB vezetése is nagyon szerette a svájci frankot, és ők is annak alacsony kamatára hivatkoztak.) Szó ami szó, a rekord méretű megtérülésnek motorja volt a svájci frankra hivatkozó forinthitel.

Nem szabad azonban a sikerhez elengedhetetlen jegybanki segítséget sem elfelejteni. A nemes intézmény az ügyfeleket tilalmasan magas forintkamatokkal űzte az „olcsó” deviza felé, és egyben biztos menedéket és kitűnő hozamot biztosított a bankok likvid pénzeinek, amikor azokat jegybanki magas alapkamaton befogadta. A történet vége ismert. Devizás ügyfelek százezrei dőltek be. A bankok ugyanúgy jártak, mint a kilencvenes évek elején, bár akkor csak kiderült, hogy nincs tőkéjük, most meg eltűnt a csődbe jutott ügyfelek miatt. Eljött a rendteremtés ideje. Nem kérdés, hogy a hiteleseknek vissza kell fizet­niük a hiteleket, no de mennyit? „Deviza” alapon ezt még a bankok sem tudják megmondani, ezért a törvénynek kell megmondania.

Az igazságérzet azt diktálná, hogy annyit, amit forintban kaptak és egy méltányos kamatot, például a mindenkori infláció felett néhány százalékot. Ez természetesen nem lehet azonos a korábbi jegybanki alapkamat szerinti elszámolással, mert az alapkamatok sokáig az infláció felett is az egekben voltak. Mi legyen akkor a bankokkal, amelyeknél odavan a működéshez szükséges tőke jó része? Őket most ismét konszolidálni kell. Tegyék be a hiányzó részt a tulajdonosaik, akik másfél évtizedig élvezték a rekordütemű megtérülést. Ha a tulajdonosok nem tudják teljesíteni, a szükséges tőkeinjekciót beteheti az állam is. Ennek azonban korlátot szabnak a költségvetés deficitszabályai. (Bezzeg nem szabtak akkor, amikor a Horn-kormány konszolidált.) Betehetné akár a jegybank is egy erre a célra létrehozott céltársaságán keresztül, no de nem „puszira”, mint 1995 és ’97 között, hanem részvényekért és irányítási jogokért. Erre a rendelkezésére álló hatalmas devizatartalék lehetőséget biztosítana, noha várható lenne az uniós kritika. Végül el is lehet adni a lepukkadt bankokat bagóért, és majd az új tulajdonosok elvégzik a konszolidációt. Szóval ne emelje ki ismét az adófizető terhére a bankokat a maguk által ásott gödörből a kormány, ha végképp kell, ne konszolidáljon ingyen. – Magyar Hirlap