Éva Nagy – Hiteltársulás – HITELT FELVEVŐK SZÁNDÉKOS MEGTÉVESZTÉSE:

1./ A DEVIZAHITEL EGY KOMPLEX KOCKÁZATOKKAL BÍRÓ TERMÉK

A kulcsfontosságú kérdés az, hogy volt-e reális esélye annak, hogy a hitelfelvételhez kapcsolódóan a szimpla nyilatkozatok formális aláíratásán túlmenő tényleges kockázatfeltárás minden esetben megvalósuljon? 

A válasz csak az lehet, hogy aligha. Ehhez ugyanis egyszerre lett volna szükség szakmailag kompetens, szükség esetén a közvetlen főnökei által előírt üzletpolitikai célok árnyalt érvényesítésére képes, nagy személyes integritású ügyintézőre, és a végső hitelfelvételi döntést csak a ténylegesen megismert kockázatok mérlegelését követően meghozó ügyfélre. Nem azt állítjuk, hogy az ehhez hasonló helyzetek kizártak, de azt feltétlenül, hogy az esetek nagy többségében nem voltak jellemzőek. 

A hazai gyakorlatban elterjedt, devizalapú, egyoldalúan változtatható kamatozású hitelek valójában olyan komplexitású kockázati jellemzőkkel bírnak, ami azok tömegtermékként való értékesítéséhez a ténylegesen rendelkezésre állónál sokkal fejlettebb pénzügyi kultúrát kívánt volna meg. 

Az információs aszimmetriák ezt annyiban tetézik, hogy a tájékozottság adott eloszlása mellett a hitelnyújtónak egyoldalú erőfeszítését kívánják meg a valós kockázati attitűd szempontjából adekvát hitelfelvevői döntés meghozatala érdekében.
Erre pedig vagy van érdekeltsége a hitelnyújtó félnek, vagy nincs. 2009 óta, az erősen megváltozott körülmények folytán ez az érdekeltség egyre intenzívebben megjelent. 
A világméretű pénzügyi-gazdasági válság 2008 őszi kitörése előtt azonban az információs aszimmetria áthidalására irányuló banki érdekeltség nem volt jelen.

Még súlyosabb ellenérdekeltség érhető tetten azokban az esetekben, amikor a tömegtermékként kezelt hitelt közvetítőkön keresztül értékesítették. 

E közvetítő szervezetek ugyanis jutalékos (gyakorlatilag ügynöki) formában dolgoztak, ami egyoldalú érdekeltséget teremtett számukra a hitel értékesítése során. Mivel jövedelmük a ténylegesen kiközvetített hitelek számától és értékétől függött, ezért ők kifejezetten ellenérdekeltek voltak a valós kockázatok feltárásában.

Ezért ezt az értékesítési formát a devizahiteleknél már a kezdet kezdetén meg kellett és meg is lehetett volna tiltani. 

2./ THM
A teljes hiteldíj mutatót azzal a fogyasztóvédelmi szándékkal tették 
kötelezővé, hogy a különböző bankok azonos osztályba sorolt hiteltermékeinek valós költségviszonyait (árazását) összehasonlíthatóvá tegyék. 

E mutató valóban jelentős segítséget nyújthat a rögzített kamatozású (pl. fogyasztási vagy személyi) hitelek járulékos költségeinek világossá tételében.

Teljességgel alkalmatlan ugyanakkor a THM arra, hogy változó kamatozású, devizaalapú hitelek árazását hasonlítsuk össze vele, és még kevésbé arra, hogy azok teljes futamidőre előrevetített fajlagos költségét megjelenítse.

Ennek az egyszerű magyarázata az, hogy a mutató meghatározásakor csak a legelső periódus, előre ismert kamatterhét lehet alapul venni, a későbbi kamatváltozási lehetőségeket nem. 

Emellett az árfolyamoldali hatások teljes mértékben kimaradnak belőle, azok létezésére csak egy disclamer lábjegyzet utal. 

A bankok és hitelközvetítők ugyanakkor a termékértékesítés során kifejezetten építettek arra, hogy a forint-, ill. a deviza alapú hitelek (utóbbiakra nézvést kedvezőbb) teljes hiteldíj-mutatóit összevetették.

Teljesen érthetetlen, hogy a felügyelő hatóságok miért tolerálták hosszú éveken keresztül, hogy egy fogyasztóvédelmi eszközből a fogyasztók tudatos megtévesztésének eszköze lett.

3./ HALASZTOTT TŐKETÖRLESZTÉSŰ KONSTRUKCIÓK
A halasztott tőketörlesztésű konstrukciók egy osztályát kifejezetten azért 
alakították ki a bankok, hogy a tőketörlesztési komponenst nem tartalmazó, alacsonyabb első részletekkel fogják meg az ügyfeleket.

Mindezt néhány esetben még azzal is tetézték, hogy a futamidő elején kedvezményes („akciós”) kamatperiódusokat állítottak be, ami a leginkább a fizetendő részletek nagyságára érzékeny hazai ügyfeleket még távolabb tolta a későbbi valós terhek helyes felmérésétől. 

Az irracionális hitelvevői magatartás talán legszembetűnőbb példája az, amikor az első fizetendő részlet és a futamidő hónapjai számának szorzata még a felvett hitel összegét sem adta ki. 
Ebben az esetben kifejezetten debilnek kell lenni ahhoz, hogy valaki az első periódus részletét tekintse a későbbi hitelterhek tényleges indikátorának. Másfelől viszont lehetetlen vélelmezni, hogy a bankok ne tudatosan próbálták volna manipulálni a hitelfelvevők döntési terét ezekben az esetekben.

4./ MANIPULATÍV REKLÁMOK
Az agresszív reklámpolitika kordában tartásában szerepe lehetett volna számos állami intézménynek (PSZÁF, reklámfelügyeleti hatóság, Versenyhivatal), de a jelek arra utalnak, hogy egyikük sem érzett kiemelt felelősséget az ügyben, a koordinált fellépés hiányáról nem is beszélve. 
Talán az lehet erre a tétova hozzáállásra a magyarázat, hogy bár eltérő reklámportfóliót alkalmazva, de valójában valamennyi hazai nagybank alkalmazta ezeket a manipulatív eszközöket. Talán egy ahhoz hasonló, jogszabályban előírt restrikció segíthetett volna, mint amilyet a gyógyszerek reklámozása során (EU-s követelményhez igazodva) alkalmaznak.