Nem foltozgatni kell a szerződéseket

(Főleg úgy, hogy tudjuk, ezek a szerződések nem devizahitel-szerződések, hanem tőzsdén kívüli deviza határidős ügyletek. Ezekre az adósok szerződéses akarata nem irányult, ilyen szerződéseket nagyvalószínűséggel a legtöbben meg sem kötöttek volna. Az adósokat a bankok félre vezették, tévedésbe ejtették és a mai napig is tévedésben tartják. Szerk.)
 

A kormány által tervezett devizahiteleseket megsegítő törvény olyan helyzetet teremt, hogy az adósnak meg kellene bíznia abban a bankban, amely olyan szerződést kötött vele, amely ezer sebből vérzik – állítja Lázár Dénes, a Pénzügyi Ismeretterjesztő és Érdekvédelmi Egyesület elnöke. A Németországban végzett pénzügyjogász, aki tavaly vált széles körben ismertté, miután pert nyert az OTP Bank ellen az árfolyamrés ügyében, úgy véli, helyre kellene állítani a szerződések megkötése előtt fennálló állapotot. Ezzel szemben a kormány parlament előtt fekvő törvényjavaslata belekényszeríti az adósokat a meglévő szerződésekbe, cserébe visszaad nekik valamennyi pénzt.

– Elégedettek lehetnek az adósok a készülő mentőcsomaggal?
– Részben. Ha az árfolyamrés terhe lekerül az adósok válláról, a rejtett költségeket pedig kiveszik a szerződésekből és eltörlik az egyoldalú kamatemeléseket, az már néhány jó lépés előre. De szerintem ennél a fogyasztóknak több járna. A hitelek legnagyobb problémája az árfolyamkockázat. Eddig a bíróságokon azért beszéltünk másról, mert az árfolyamkockázat tisztességtelenségét összetettebb feladat megindokolni egy bírónak. Azt kellene elmagyarázni, hogy nem volt megfelelő a tájékoztatás, nem tudta felmérni az adós, mit vállal, de a bank sem mérte föl azt, hogy képes-e a fogyasztó teljesíteni. Ha azt nézzük, hogy az árfolyamrés kérdése milyen nagy problémát okozott a bíróságoknak, akkor nehéz elképzelni, hogy a lényegesen összetettebb árfolyamkockázattal pert lehetett volna nyerni.

– És ez esetben az adóst terheli a bizonyítási kötelezettség, hogy nem kapott megfelelő tájékoztatást.
– A jog ennél bonyolultabb: a banknak fel kell mérni az adós hitelképességét, fel kell tárnia a kockázatokat, ezt dokumentálni kell. Ezt a bankoknak kellene bizonyítaniuk, azonban a törvény erről nem rendelkezik. A pénzügyi jogban az a nehéz, hogy van egy nagyon nagy terület, ami nincs szabályozva, és innentől kezdve a jogrendszer fejlettségi szintjén múlik, mit lehet elérni és mit nem.

– Az egyoldalú szerződésmódosítások esetében a Kúria úgy tűnik, szigorúbb feltételeket szabott, mint maga a törvény.
– Ez esetben is az a helyzet, hogy a törvény nem tud minden egyes esetet szabályozni, ezért van szükség az állami felügyeletre. Ha a tetőfedés egy bonyolult dolog lenne, akkor lenne arra is egy állami felügyeleti szerv, de az nem annyira bonyolult, mint a pénzügyi jog. A pénzügyi jogot az teszi problematikussá, hogy minél többet szabályozok, annál inkább megölöm a piacot, mert a bankok nem tudnak működni. Minél kevesebbet szabályozok, annál nagyobb a kockázat, hogy túlburjánzik a rendszer. Ahogy a devizahitelek nálunk: gyakorlatilag minden kontroll nélkül helyeztek ki a bankok olyan hiteleket, amelyeket nem lett volna szabad. Ezáltal az egész pénzügyi rendszer olyan helyzetbe jutott, amelyből csak nagyon drágán lehet kikecmeregni. Az egyoldalú szerződésmódosításról szóló mostani kúriai jogértelmezést is le kellett volna tudni vezetnie a bankoknak a törvényekből. Egy harmincéves szerződés ideje alatt a bank fenntarthatja magának a jogot, hogy egyoldalúan módosítsa a szerződést, de annak transzparensnek, érthetőnek és követhetőnek kell lennie. Ezek egy fejlett jogrendszerben magától értetődő elvek, megengedhetetlen, hogy a bank saját kénye-kedve szerint módosítsa a szerződést.

– Lehet ezt a kérdést részletesen szabályozni?
– Nem lehet. De például Nyugat-Európában magától értetődő, hogy transzparensen kell csinálni. Az egész polgári jog arra épül, hogy a felek egyenrangúan vesznek részt a jogviszonyban. A pénzügyi jogban ez nem így van, mert a bank sokkal több mindent tud, és sokkal nagyobb erőforrásai vannak arra, hogy kockázatokat kezeljen. Ilyen helyzetben a banknak minden részletre kiterjedően, érthetően tájékoztatnia kell az ügyfelet, és nem csak a szerződéskötéskor, hanem a szerződés módosításaikor is. Ez a hitelek esetében nem történt meg, az adósok nem készülhettek fel a szerződésmódosításokra.

– A bankok azzal érvelnek, hogy a válság miatti frankerősödésre senki nem számíthatott.
– Ez kétségtelen, senki sem látta előre. Amit nem látunk előre, azt nem is tudjuk kezelni. Pont emiatt nem lett volna szabad annak a fogyasztónak a nyakába tenni az árfolyamkockázatot, akinek jellemzően az ingatlanja minden vagyona, és forintban keletkezik a jövedelme.

– Akkoriban a fogyasztóknak sem volt sok választási lehetősége, az egekben járt a forinthitelek kamata.
– Akkor a banknak kell megfelelően felmérni a kockázatot, és adott esetben úgy dönteni, hogy nem ad hitelt. A politikai döntéshozóknak és a pénzügyi felügyeletnek időben fel kellett volna tűnnie, milyen kockázatokkal jár a lakossági devizahitelezés túlburjánzása. A kormánynak pedig olyan gazdaságpolitikát kellett volna folytatni, amely alacsonyabb jegybanki alapkamatot tesz lehetővé, és akkor csökkent volna a forinthitelek kamata is. Ehelyett a könnyebb utat választották és hagyták, hogy a lakosság devizában adósodjon el.

– Olyannyira nem láttak ebben a döntéshozók veszélyeket, hogy az önkormányzatok nagy része is devizában adósodott el.
– Igen. A baj már megtörtént. Most a Kúriának kellene igazságot szolgáltatni, kimondani, hogy a szerződések annyit sem értek, mint a papír, amire nyomtatták, és hogy az állami felügyelet annyi védelmet nyújtott a fogyasztóknak, mint a sarki fűszeres. Ha ez megtörtént, akkor kell elgondolkodni azon, hogyan lehet ezt a helyzetet a jövőben elkerülni. A jegybank most különböző hitelezési korlátozások bevezetését tervezi, például hogy csak a jövedelem egy bizonyos százalékát fordíthatja törlesztésre az adós. A bankok erre azt mondják, hogy ez megöli a hitelezést, és valóban így van. A törvények megfelelőek: azt kellene megtanulni, hogyan kell betartani őket.

– Ha az árfolyamrést, a kamatemeléseket és az árfolyamváltozást is a bankokra terheljük, akkor fennáll egy bankpánik veszélye.
– Ezt a pénzt valakinek ki kell fizetni mert a fogyasztók nem fogják tudni. A bankok összesen többszáz milliárd forint osztalékot fizettek az elmúlt években. Kérdezem én: hogyan fizethet egy bank osztalékot, ha sorra kötötte a semmis szerződéseket? Másrészt ott a bankadó, amelyből már közel annyit befizettek a pénzintézetek a kormánynak, mint amennyi most hiányzik a devizások problémájának rendezéséhez. Vagyis a kormány elvette a devizahitelesek pénzét. A kár már megvan. Szerintem az orosz hitel fog erre elmenni. A bedőlt hitelek miatt a lakosságnak van egy akkora tartozása a bankokkal szemben, amit az életben nem fognak tudni kifizetni. Minden kártyát ki kellene teríteni, és azt mondani: "kérem, megtörtént a baj, oldjuk meg együtt". Az egyik verzió, hogy helyreállítjuk a jog szerinti állapotot, ám ebbe valószínűleg belerokkan a bankrendszer. Másik verzió: a fogyasztók nyakába tesszük az egész hitelt, ebbe a fogyasztók rokkannak bele. Most a kettő között keresnek egy középutat: annyit engedünk a fogyasztóknak, hogy ne legyen belőle baj. Ettől azonban nem áll helyre a jogrend. Hogy a jogállam is megmaradjon és a bankrendszer se omoljon össze, feltehetően csak egy bankmentő csomaggal lehetne megoldani. Abba viszont a kormány bukna bele.

– Úgy tűnik, nincs meg az ehhez szükséges politikai akarat, mert a kormány arról beszél, hogy a devizahitelesek nem járhatnak jobban a forinthiteleseknél.
– Ez a felelősség elkendőzése. Ráadásul politikai hasznot is akarnak húzni abból, hogy kijátsszák a devizahitelest a forinthiteles ellen. Ha az igazságszolgáltatás nyíltan kimondaná, hogy hiányzik 1500 milliárd forint a bankszektorból, abba biztosan belebukna néhány politikus. De ez nem lenne baj: ha valaki nem ért az ország vezetéséhez, akkor nem kell ott lennie.

– Akik hagyták túlburjánozni a devizahiteleket, azok most nincsenek a hatalom közelében.
– Ha arra gondol, hogy most egy másik párt van hatalmon, mint korábban, akkor számomra ez mindegy. Ahonnan én nézem, nincs különbség a két politikai tábor között. A politikai elit pártállástól függetlenül felelős azért, ami történt. És felmerül a pénzügyi felügyelet vezetőinek felelőssége is; akik tavaly a PSZÁF jegybankba történt beolvasztásakor hatalmas végkielégítéssel mentek haza. Ha a Kúria kimondaná, hogy a szerződések nem érnek semmit, akkor azzal a PSZÁF vezetőinek a felelősségét is kimondaná.

– Úgy tűnik azonban, hogy az igazságszolgáltatás hátradől és a törvényhozásra hagyja a továbbiakat, mondván, megtette, amit lehet.
– Ez nagy probléma, de még vannak folyamatban bírósági perek, sok a nyitott kérdés, hiszen rengeteg hiba van a szerződésekben. Hogy csak egyet említsünk: a bankok egy része nem jelölte meg a szerződésekben a hitelösszeget, hanem csak a folyósításkor közölte a fogyasztóval, hogy mennyivel fog tartozni. Az a baj, nem látjuk, mi történik a színfalak mögött. Most milliárdokat tolnak ide-oda, anélkül, hogy tudnánk róla, pedig az a mi pénzünk, az adófizetők pénze.

– Mi lehet a megoldás?
– A szerződések semmisek: el kell számolni és helyre kell állítani az eredeti állapotot. Magyarországon problémát okoz, hogy mi a szerződés semmisségének a jogkövetkezménye. A Kúria szerint az, hogy kiegészítem és érvényben tartom a szerződést. Erről mondta ki az Európai Bíróság, hogy ezt nem lehet megtenni. Ráadásul a kormány parlament előtt fekvő törvényjavaslata is belekényszeríti az adósokat a meglévő szerződésekbe, cserébe pedig visszaad nekik valamennyi pénzt. Ez nem jogállami megoldás. Ez a kormányzati szándék ugyanakkor jól mutatja, hogy nálunk nincs hagyománya a viták jogállami rendezésnek. Pedig, ha semmis a szerződés, akkor semmis – ezzel járnának a legjobban a fogyasztók.

– De hiszen akkor egy összegben esedékes lenne a teljes tartozás. Honnan teremtenének elő az adósok ennyi pénzt?
– Ha semmis a szerződés, akkor az adósnak van egy tehermentes ingatlana. El kell számolnia a bankkal: mennyit fizetett be eddig, mennyi hitelt vett fel eredetileg, és ez alapján mekkora tartozása van még. Ezt egy másik hitelből vagy a lakás eladásával vagy bárhonnan előteremthető, így ismét meglenne a lehetőség dönteni a saját életéről.

– Tegyük fel, hogy megmentik a bankrendszert, helyreáll a jogrend. Az a devizahiteles, aki az állása elvesztése vagy a fizetése csökkenése miatt nem tudja fizetni a hitelét, ettől nem lesz hitelképes.
– Épp ezért igazságtalan, hogy az embereket nem hagyják dönteni. Elmondhatnák mindenkinek, hogy mik a lehetőségei: új hitel, kisebb lakásba költözés, lakáseladás. Ehelyett jön egy törvény, ami mindenkinek előírja, hogyan tovább. Akinek a törvény valamilyen okból nem jó, valamilyen okból nem fér bele a dobozba, annak levágják, ami kilóg. Holott lehetne rájuk igazítani a dobozt. Lehet, hogy lesz olyan, aki azt mondja: "elvesztettem az állásom, nem kell új hitel, inkább eladom a lakást, és albérletbe költözöm."

– Ez hasonló helyzetet teremtene mint a végtörlesztés: hatalmas kereslet lenne a forinthitelek iránt, és feltehetőleg felszaladna a hitelek kamata is.
– Bár a végtörlesztéskori kamatemelésért megbüntette a versenyhivatal a bankokat, tegyük fel, hogy emelkedik a kamat. Nem szabad elfelejteni, hogy a devizahitele felvétele és a semmisség kimondása között az adós gyakorlatilag ingyen használta a bank pénzét, ami hatalmas előny. A jegybanki alapkamatot csak onnantól kell a tartozásra fizetnie, hogy az a semmisség kimondása után esedékessé vált.

– Ki fogja kiszámolni, hogy mennyit kell visszafizetni az adósoknak?
– Természetesen a bank. Vagyis most az adósoknak meg kellene bíznia abban a bankban, amely olyan szerződést kötött vele, amely ezer sebből vérzik. És ez a legnagyobb veszteség: elveszett a bankokba vetett bizalom. – Benedek Noémi- Népszava